Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Miért bohóckodnak a politikusok? Török Gábor, Koktél Magazin, 2004. január. Murphynek igaza van: minden bonyolult kérdésre létezik egy egyszerû, kézenfekvõ és téves válasz. Kérdések nélkül azonban esélyünk sincs eljutni a helyes válaszokhoz, válaszok nélkül pedig nem sokat értük a minket körülvevõ világból. A kérdések megfogalmazása nem garantálja, hogy végül megtaláljuk a megoldást, mégis abban hiszek, hogy a jó kérdés már fél siker. Éppen ezért ebben a rovatban egy-egy kérdésre keresem a választ, olyanra, amely talán nem csak engem foglalkoztat.   Képek az elmúlt hónapok politikai híreibõl: a közlekedési miniszter a fõpolgármesterrel buszozik; a környezetvédelmi tárca vezetõje piros sapkában virgáccsal megy a tüntetõk közé; a legnagyobb ellenzéki párt képviselõje a Balaton vizében állva mutatja a perdöntõ dokumentumokat; frakciótársai hatalmas kartondobozt visznek egy bank elé, majd pár nap múlva a vezetõ kormánypárt politikusai is utcára vonulnak a saját dobozukkal. Nem kell különösebb elemzõi véna ahhoz, hogy megállapítsuk: a magyar politika képviselõi egyre többet foglalkoznak a látvánnyal, a politikai tartalom, a mondanivaló „becsomagolásával". De vajon miért bohóckodnak a politikusok, és tényleg eljöhet-e az az idõszak, amikor bohóc-sapka nélkül már nem lehet valakibõl ismert és sikeres közszereplõ? Könnyû belátnunk, a médiába való bekerülés nélkül csak nagyon korlátozott esélye van egy politikai erõnek arra, hogy mondanivalója eljusson a választókhoz. Aki nem szerepel a hírekben, nem tud - akár pozitív, akár negatív - hatást gyakorolni. Ahhoz, hogy egy párt a lehetõ legszélesebb nyilvánosság számára üzenhessen, elõbb a média napirendjére kell kerülnie. A média pedig szelektál, választ a hozzá befutó hírek között: jobb esetben ezt a hírek fontossága, még mindig kevésbé rossz esetben érdekessége, a legrosszabb esetben pedig a hírszerkesztõk politikai szimpátiái alapján. Bárhogy is van, a hírérték és a politikai elkötelezettség mellett az „érdekesség", a „látványosság" is többé-kevésbé szempont lehet, amikor a kapuõri pozícióban lévõ szerkesztõk választanak. Az okos politikusnak tehát tudnia kell, hogy nem elegendõ a felkészültség, a hiteles mondanivaló, a jól kigondolt üzenet: a lehetõ legtöbb hírszerkesztõséget kell rávennie arra, hogy beszámoljon róla. A fentebb említett elsõ esetben elegendõ a politikai fontosság, ahogy például egy reformkori politikusnak sem kellett látványos sajtótájékoztatót tartania féltett vagyontárgyai körében, elegendõ volt, ha felajánlotta azok egy részét a nemzet javára - a hír garantáltan elterjedt. A harmadik esetben megteszi egy telefon, bár az igazán lojális politikai komisszárok gyakran kézi vezérlés nélkül is tudják, hogy minek kell bekerülnie és mi nem kerülhet be semmilyen esetben sem a hírek közé. A média jelentõs és leginkább nézett-olvasott része azonban alapvetõen a második csoportba tartozik: bár a kereskedelmi alapú sajtó képviselõi is figyelnek a politikai fontosságra, és olykor politikai szimpátiáikat sem tudják teljesen háttérbe szorítani, a hírek szelekciójánál elsõsorban mégis az érdekességet, a nézettséget veszik figyelembe. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy a politikai tervezés részévé válik a média szempontjaihoz történõ alkalmazkodás. Ne gondolja senki, hogy ez olyan könnyen megy: a ma vezetõ pozícióban lévõ politikusaink nagy többségében erõs ellenállás munkálkodik a "bohóckodással" szemben. Legtöbbjük a rendszerváltás hevében eszmék és értékek képviseletét vállalva, elsõsorban valamilyen értelmiségi pályáról váltott, és lett botcsinálta politikus. Más részük már 1989-1990-ben is hivatásosnak számított a pályán, ám az államszocialista korszak cenzúrázott és pártközpontból irányított médiájának világában inkább a fentebb említett telefon használata, semmint a nézettség szempontjai határozta meg a bekerülést. A demokratikus politikai viszonyok között tehát mindenki kezdõnek számított, s a tapasztalatlanság és a régi antidemokratikus reflexek alkalmazása egyaránt gyakran jellemezte a hivatalba került politikusoknak a médiához való viszonyát. Sokan vannak olyanok, akik máig nem hajlandóak szakítani egy 19. századi politikus szerepfelfogásával, és nem vesznek tudomást a megváltozott körülményekrõl. Egy részük pozíciója vagy tehetsége miatt politikai szereplõ maradt, bár olyanok, mint az a kiválóan képzett focista, aki mindent tud ugyan a labdarúgásról, de esztétikai okok miatt nem hajlandó a bal lábát is használni a góllövésnél. Így aztán vannak helyzetek, amelyekben nincs nála jobb, más ziccereket viszont szükségszerûen ki fog hagyni. Az alkalmazkodásra képtelen politikusok más része fokozatosan kikopik a politikából, visszatér az otthagyott értelmiségi pályára, esetleg szakértõvé válik. A számomra szimpatikusabb kivonulók felismerik, hogy ez a szerepjáték is a politizálás elengedhetetlen része, és ezért magukat alkalmatlannak minõsítve távoznak. Mások soha nem fogadják el az új szabályokat, s abban a hitben, hogy a Föld forgása megállítható, egyre reménytelenebbül harcolnak a "napfelkeltével". A politikai pályán maradók - és az oda újonnan bekerülõk - elsöprõ többsége számára azonban az elmúlt években világossá vált, hogy ezt a játékot ma így kell játszani. Nem az a fontos, hogy szeressék a médiát, hanem az, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A jó politikus tudja, hogy céljai megvalósításához szüksége van arra, hogy a hírekben szerepeljen - hiszen enélkül nem juthat el az üzenet a választópolgárokhoz -, így eszköz jellegûnek tekinti a csomagolást. Az elmúlt években szinte minden közszereplõnek lehetõsége volt már arra, hogy legalább addig eljusson: ez egy szükséges rossz - s itt a szükségesen van a hangsúly. Egy parlamenti párt politikusai az önkormányzati választás elõtt szerették volna, ha jelöltségükrõl értesül a közvélemény. Sajtótájékoztatójukból azonban még mínuszos hír sem lett. Aztán gondoltak egy nagyot, s öltönyben levonultak egy konditerembe súlyokat emelgetni. Másnap az errõl készített valóban meghökkentõ fénykép szinte minden napilapban megtalálható volt. A példák sokaságát hosszan lehetne még sorolni. A rosszul megválasztott idõpontban tartott, unalmas sajtótájékoztatókra senki sem kíváncsi, míg ugyanaz a mondanivaló egy jobb helyen, jobb idõpontban akár vezetõ hír is lehet. Mielõtt elszörnyülködve ismét a politika és a politikusok ostobaságára, vagy a valóságshow-k mindent elbutító hatására és végül már-már a nemzethalálra gondolna a kedves Olvasó, kérem, olvassa el újra az elõzõ mondatot. Annak legfontosabb része ugyanis így hangzik: ugyanaz a mondanivaló. Ne gondoljuk, hogy a média mindenható. Ne higgyünk azoknak, akik leegyszerûsítve arról elmélkednek, hogy a média mindent meghatároz. A sajtó rendkívül fontos szereplõje a modern politikának, de csak kereteket ad, a politikai sikeresség egyik elõfeltételét határozza meg. Ráadásul egy sor fontos politikai eseményre a médián kívül kerül sor: a gazdasági döntésekhez, az adók megállapításához, nemzetközi szerzõdések megkötéséhez, koalíciók felállításához, fontos politikai tartalmak kigondolásához messze nem elég a médiában való eladhatóságot segítõ bohóc-sapka. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a szavazók többsége a politikával és a politikusokkal kapcsolatban mélyen konzervatív: a látvány ugyan segítheti a hírekbe való bekerülést, ám túlzásba vitele könnyen ellenszenvet válthat ki a közönségbõl. A politikus két esetben követ el önbecsapást: ha túl- vagy ha alulértékeli a média szerepét. Török Gábor Miért bohóckodnak a politikusok? Koktél Magazin, 2004. január. A szerzõ politológus.